Olyan korban élünk, nevezzük ezt fogyasztói társadalomnak, amikor minden azt sulykolja körülöttünk, hogy a boldogság titka a birtoklás. Elég nagy élettapasztalattal rendelkezem már, hogy bátran kimondjam: meggyőződésem, hogy a boldogság titka nem az anyagi javak birtoklásában, hanem a őszinte személyes kapcsolatokban rejlik. Úgy tűnik, hogy a manapság nem is kevesen, mintha kizárólag csak önmaguk kibontakoztatásával törődnének. Elkábítanak efféle szólamok: 

 

Vásárolj többet, jobbat és gyorsabban. 

Ki-ki maga szerencséjének kovácsa. 

Ne törődj senkivel, csak magaddal. 

Élvezd az életet, hiszen úgyis csak egyszer élünk. 

 

A felnövekvő ifjúság manapság mást sem hall, csak ezt: Magaddal törődj, saját életeddel, saját boldogságoddal. Mit törődsz te mással? Persze ebben semmi új nincs, már a régi rómaiak, úgy 2 ezer ezelőtt is ezzel indokolták élevezetközpontú életüket: carpde diem, magyarul élj a mának, szabad fordításban: élvezd ki a napnak minden pillatatát. 

 

Ez a szemlélet végigvonult az emberiség történelmén, csak néha felerősödik, néha elgyengül. Minél nagyobb valahol a jólét, a gazdagság, annál inkább felerősödik. E felfogás csapdája, hogy az emberi feléli önmagát. Mennyire igaza van Chalrie Sheen[1] amerikai színésznek, aki az mondta „Történelmen csak azon ügyek-eszmék gyöngék s halnak, – mikért halandók halni nem akarnak.”

 

Meg vagyok győződve, hogy a teremtő Isten az ember javát akarja. Azt akarja, hogy boldog legyen. Ám, ha az ember balga gyermek módjára üveggolyóra cseréli az Istent, csodálkozik, hogy kerget, fut, keres, és nem leli sehol a boldogság kék madarát. 

 

Ha igaz, márpedig tapasztalatom szerint igaz, hogy az ember boldogsága nem az anyagi javak bőségében, hanem a személyes kapcsolatokban rejlik, akkor még inkább igaz, hogy az ember valódi boldogsága az Istennel való személyes találkozásban áll. 

 

Néha rácsodálkozok, hogy a kisgyermekek számára mennyire fontos a közös játék-élmény apjával, anyjával, testvéreivel. A nagyobbak életében minden családon kívüli új kapcsolat életigény. A párkeresés időszakában a holtig tartó öröm forrása, megtalálni azt, aki majd egész életében párja lesz jóban és rosszban, egészségben és betegségben, minden élethelyzetben. 

 

Minden emberi kapcsolatban az összetartó erő a kölcsön szeretet, a másik elfogadása, ha kell a megbékélés, megbocsátás, kiengesztelődés, áldozathozatal és még sok minden más. 

 

Csakhogy minezek alapja, tápláló forrása és gyökere egy másik kapcsolat. Kapcsolat a szerető és teremtő Atyával, az Istennel. 

Minden emberi kapcsolat, ha nem gondozzák, előbb utóbb eltorzul, elsekélyesedik, megszűnik. Nem így a Teremtő Atyának irántunk való szeretete. Ahogyan az egyik gitáros énekünkben szoktuk énekelni „Szeretetből teremtettél, gondos szívű atyánk lettél.” Hogy még inkább átéljük ennek a valóságát, égi Atyánk elküldte Fiát, hogy irántunk való mérhetetlen szeretetét kimutassa, akiről elmondhatjuk újra és úra „szeretetből szolga lettél, tanítottál, átöleltél.” , belépett a sátán formálta gyűlölet, békétlenség, és szeretetlenség világába.

 

Ez a szeretetből szolgává lett Fiú nem csupán a vakot, a bénát, a leprás gyógyította meg. Nem csupán életét adta jókért és gonoszokért a kereszten, hanem saját példájával emberi mértéket felülmúló mércét is állított, amikor kimondta „Atyám ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem, ahogyan TE.” Ezt a szeretet mércét hagyta ránk örökségül, ahogyan mai evangéliumban olvastuk: „Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, nem méltó hozzám. Aki jobban szereti fiát vagy lányát, mint engem, nem méltó hozzám.” 

 

Ezzel azt állítja, hogy benne való hit, a hozzá való kötődés fölötte áll nem 

csupán a birtoklás vágyának, hanem minden emberi, még a családi 

köteléknek is. Kérdés, hogy képesek vagyunk átugorni a Jézus által magasra állított lécet? 

 

A férfi magasugrás rekordja 1912-ben 2 méter, 1993-ban már 2.45 cm volt. A sportolók a világrekordokért ugyancsak megdolgoznak. 

Hihetetlenül sok időt és energiát fektetnek bele abba, hogy egyre jobb eredményeket érjenek el a győzelem öröméért. A győzelem öröméért, amely nem örökéletű, mert újabb rekordok, újabb győzelmek születnek, s a régieket lassan befedi a feledés homálya. Legfeljebb csak a lexikonokból ismert, hogy ki, mikor, milyen eredményt ért el. 

 

A Jézus által magasra állított léc átugrásához nem feszülő izmok kellenek, hanem valami egészen más. Kemény elhatározások nap, mint nap, ami éppen olyan kemény kihívás, mint amikor a sportolónak edzésre kell menni. Ezt Jézus így fogalmazta meg „aki nem veszi föl keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám.” Igaz, hogy ezért nem érmet osztogatnak, nem kürtölik világgá sem a hírközlő eszközök, hanem valahol ott fent csendben méltányolják és feljegyzik, mondjuk így, az „életünk könyvébe.” Nem tintával, hanem örökké fénylően jegyzi be oda az „Isten ujja”. 

 

A közúti forgalom résztvevői jól ismerik az elsőbbség megadásának szabályait. Aki ezeket figyelmen kívül hagyja, súlyos és életveszélyes balesetek előidézője s áldozata lehet.

 

A mai szentmise evangéliuma hasonló szabályt tartalmaz: az Istennek kijáró elsőbbség megadásának törvényét. Jézus arra figyelmeztet, hogy Istennek mindig és minden körülmények között elsőbbséget kell biztosítanunk. Amint hallottuk, még a vérségi kötelékből származó emberi előjogok sem menthetnek fel senkit az Istennek kijáró elsőbbségadás kötelezettsége alól.

 

Szentmisére gyűltünk össze, Jézus követőinek valljuk magunkat. Hisszük, hogy Jézus a világ Üdvözítője. Mégis feltehetjük a kérdést: Vajon életünk forgatagában milyen gyakran vonjuk meg Istentől az elsőbbséget? Kockáztatva a végzetes karambolt, az üdvösség elvesztését. 

 

A 19. és 20. század legnagyobb vesztesége talán éppen abban rejlik, hogy az ember elvetette Isten abszolút elsőbbségét és mintha a szokást, a divatot, a trendet tette volna meg mércéül. Mintha, de nem minden esetben. Ma is vannak csendes és szorgalmas imádkozók, akik tudják, hogy erőtlenné válik az ember Isten nélkül. Ma is vannak titkon segítők, akik nem emberi dicséretre vágynak, hanem hiszik, hogy a Mennyei Atya értékeli azt odafent. Ma is vannak nagy tanúságtevők, a szentek, a vértanúk és az üldözöttek. Ma is vannak családanyák és családapák, akiknek úgy kezdődik a vasárnap, hogy elindulnak az Isten házába ünnepelni. 

 

Lehet, hogy néha, néha nagyon gyöngék, de hisznek minden apró jótett üdvösséget adó erejében. Ahogyan Szent Kalkuttai Teréz anya mondta „Nagy dolgokat tenni nem tudok, csak kicsiket nagy szeretettel.”

 

Talán ismerik Dsida Jenő: A gyöngék imája című versét. Ezt szeretném középre tenni ma befejezésül. 

Jó Uram, aki egyként letekintesz 
bogárra, hegyre, völgyre, 
virágra, főre, szétmáló göröngyre, - 
Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz 
csak nagyon-nagyon gyönge. 

Mert pókháló és köd a szív, 
selyemszőttes az álom, 
pehelykönnyű és szinte-szinte semmi 
s én erőtlen kezem 
még azt sem tudja Hozzádig emelni. 

De azért vágyaim ne dobáld a sárba, 
ami az Óceánnak 
legdrágább, legkönnyesebb gyöngye! 
Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz 
csak gyönge, nagyon gyönge. 
 

 

 

---