Az emberi szellem létének első pillanatától, kiolthatatlan szomjúsággal keresi a természetfölöttit, az Istent. Keresi az élet vallásos értelmezését, ami nem csupán mai kulturális jelenség, hanem már az ókorban is megvolt, akár a biblia emberénél, akár a pogány világban. A háromkirályokat is Isten szomjúsága késztette arra, hogy figyeljék a csillagok világát, keressék a választ a kérdésre, mit üzennek a csillagok. A mai ember is a csillagok üzenetét böngészi, amikor olvassa a bulvárlapokban a horoszkópokat. Csakhogy az effajta üzenetek, hamis üzenetek.

 

A horoszkópok megbízhatóságát egyetlen tudományos vizsgálat sem igazolja, módszerei áltudományos jellegűek. A mai tudomány szerint nem létezik kapcsolat egy személy és az égitestek látszólagos égi állása között. Tudományos kísérletekkel azt igazolták, hogy a horoszkópoknak semmiféle valóságtartalmuk nincs a véletlenen kívül. 

 

Az ókorban még nem tettek különbséget az asztrológia, tehát a csillagok állásából következtetések levonása az ember életére, és a csillagok tudományos megfigyelése között. 

 

A napkeletről bölcsek esetében is keveredhetett ez a kettő, de hozzájárult még egy harmadik is, jelesül a hozzájuk eljutott zsidó írások tanulmányozása, ill. abból következtetések levonása. Anapkeleti bölcsek jól ismerhették az csillagászatot, tehát a tudományos értelemben vett tanulmányozását az égi testeknek, és az asztrológiát, ami következtetés a csillagok állásából az emberi életre. 

 

Az általuk megfigyelt rendkívül fényes "csillag" két bolygónak, a Jupiternek és a Szaturnusznak együtt állása lehetett. De olvashatták az ószövetségi szentírás 4. könyvében, a Számok könyvében leírtakat is: „Látom őt, de nincs még itt, nézem őt, de nincs még közel. Csillag támad Jákobból és királyi pálca kél fel Izraelből[1]. Ennek alapján alapozódott meg az a föltevés, amely a Megváltó születését egy csillag megjelenéséhez kötötte. 

 

A mai ember is szomjas a természetfölöttire. A baj az, hogy ezt a szomjúságát nem azzal oltja, ami hasznára van, hanem inkább azzal, ami ugyan édes, de egyrészt nem tudományos, másrészt nem kötelez semmire. Ezoteriával, asztrológiával, horoszkópokkal…

 

Isten mindig jeleket hagy maga után, az ember pedig próbálja megfejteni a jeleket. Az ószövetségi szentírás 4. könyvében, a Második Törvénykönyvben olvassuk „mint jelek és csodák, rajtad és utódaidon lesznek mindörökké.”[2] Maga az világegyetem is jel. Jelzi az teremtőt, az alkotót… Jézus, amikor a világ végéről beszél, szintén jelekre utal „jelek lesznek a napban, a holdban és a csillagokban, a földön pedig a tenger zúgása és háborgása miatt kétségbeesnek a népek tanácstalanságukban.”[3]

 

A lelkiismeret hangja is jel, jelzi, hogy mi a jó, és mi a rossz. A virág is jel. Elárulja, hogy alkotója milyen fantázia gazdag… Csak az Istenre érzékeny ember fedezi fel Isten jeleit, jöjjön az bárhonnét.

 

A jelek felismerését pedig tanulni és gyakorolni kell…

E téren rendkívül fontos szerepe van az elmélyült imának, az Írások olvasásának, annak, hogy Isten igéje ne csupán értelmezendő szöveg legyen, hanem testet öltsön azzal, hogy „megéljük.”

 

 

Ülök életunt szobámban,
hideg teát kavarok…
Körülöttem fájás-félés
ködhálója kavarog.
 

A félelem ködhálójában nem lehet látni a jeleket. Ez az állapot óhatatlanul életuntságot jelent. A baj az, hogy a mai embert egyre jobban beburkolja valamiféle a ködháló… Nevezhetjük ezt akár a mindennapi gondoknak, egyfajta pszichés állapotnak, depressziónak, a szellem lustaságának vagy bármi másnak…Ha valaki nem lát saját magánál tovább, soha nem fogja felfedezni az Isten jelekeit sem. 

 

 

 

Hát erről van szó. „kikelni tikkadt helyemből”. Tikkadt hőség, szoktuk nyáron mondani, amikor mindent átjár a mozdulatlan hőség és nincs az az emberi agy, amely ilyenkor venné a jeleket. Ebből ki kell kelni, elszántsággal és kemény akarattal. 

 

 

Az elindulás lendülete még nem jelent előbbre jutást, pláne nem megérkezést. De a vágy már a kezdet… maga az indulás. És akkor jönnek az akadályok:

 

 

 

 

Az ember nem a kincseit, csak önmagát viheti az Isten elé: a döntéseit, a jó vagy rossz tetteit, azt, ami ő maga. Üres kézzel jöttünk erre a világra és üres kézzel fogunk távozni innét: sem pénzt, sem egyéb vagyontárgyat innét magunkkal vinni nem lehet. 

 

Jaj és mire odaérnék,
hova a csillag vezet,
te már függnél a kereszten
és a lábad csupa seb,
 

 

Igazában csak a szenvedésben, a fájdalomban lehet megtalálni az Istent. Amikor az ember a legmélyebbre jutott és nincs semmi földi kapaszkodója, alátartja tenyerét az Isten… 

 

Magyar Örökségdíjas ötvösművész, Ozsvári Csaba így vall erről.

 

„… Hívő emberként Isten közelségére vágyom. Társaságát keresem a szentmisében, imádságban, a családomban és a mindennapi munkámban. … Hívőként végzem munkámat. Mindig Istenbe kapaszkodva és mindig az Egyház közösségében. A szenvedő Jézus Krisztus ábrázolásakor a Megfeszített testének, sebeinek és arcvonásainak megformálásakor sokszor megrendítő az Ő közelsége.”[4]