akár belső, akár látható, tisztít és bocsánatot szerez[1]

 

Minden alkalommal, amikor olvassuk az Írás, a nagybetűs ÍRÁS valamelyik részét, visszamegyünk az időben. Hozzászoktunk, hogy életünk mindig az újról szól. Új termékekről, amiket jobban el lehet adni, új kütyükről, új, mindenféle új és gazdagabb jövőt ígérő eszmékről. Templomainkban pedig, legyen bármilyen keresztény felekezetű, elővesszük az ősi szövegeket és lélekben visszamegyünk a régi idők történéseibe. Élünk belőlük, hogy tartalmasabb legyen az életünk. Visszamegyünk a gyökerekhez, hogy onnét véve az életerőt adó gondolatokat, képesek legyünk feltöltődni, és megújítani az életünket. 

 

Ma is így teszünk.

 

Visszamentünk az időben 2000 évvel, és részt vettünk egy eseményen, amely egy 30 éves Názáreti illetőségi férfival történt. A férfit Jézusnak hívták, aki elment a Jordán ama részéhez, ahol egy János nevű torzonborz, teveszőr ruházatot viselő, szigorú erkölcsű, egyszerű ember dörgedelmes szavakkal szólt folytonosan a tömegekhez, akik, valami titokzatos vonzásnak engedve keresték fel őt.

 

Életváltoztatás hirdetett. Legyetek mások, mint eddig voltatok. Jobbak, becsületesebbek, tisztességesebbek. Akik így gondolták és döntöttek, jelét is adták: megmerítkeztek a Jordán folyóban.

 

A Názáreti férfi, akit Jézusnak hívtak, szintén megmerítkezett, aki a tiltakozó Jánosnak pedig csak ennyit mondott: „Hagyd ezt most! Illő, hogy mindent megtegyünk, ami elő van írva.” Erre engedett neki.[2]

 

És megtették. De megtették sok százan, ezren. Ez nem lenne ok arra, hogy a korabeli megmerítkezéseknek 2000 évvel később ünnepe legyen. 

 

Csakhogy itt sokkal többről van szó, mert „megnyílt az ég”. Egészen pontosan, amikor feljött a vízből „Jézus azonnal látta a fölszakadt eget”. A szentírás tudós szakértői szerint ez nem a tömeg előtt lejátszódó esemény volt. Ennek egyedül az Názáreti férfi, akit Jézusnak hívtak, volt a tanúja. Egy kis fantáziával úgy is mondhatnánk, a felszakad ég teljesen beborította őt. 

 

A „felszakadó, a szétszakadó” ég most nem a mindent pusztító esőt hozta, mint az özönvíz idején, hanem válaszolt az Istenre várakozóknak. Teljesült Izajás prófétának mintegy 800 év előtti fohásza: „Bárcsak szétszakítanád az eget, és leszállnál…!”[3] Most megtörtént.

 

A természetfeletti találkozott itt a természetessel, Isten világa a bűnnel fertőzött világgal. Ha ősi bibliai képet akarok használni, akkor azt kell mondanom, hogy kinyílt az édenkert bezárt kapuja, mit adventi hajnalokon szoktunk megénekelni:

 

 

Ami minden emberi emlékezetet meghaladó múltban történt, a bűnbeesés után „kiűzte Isten az embert, az Éden kertjétől. Kerubokat és villogó lángpallost állított, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat.”[4] Ez volt az a pillanat, amikor a kerubok a villogó lángpallosukkal együtt eltűntek. Az Éden kapuja pedig kinyílt.

 

„Lélek galamb alakjában leszáll rá.” olvassuk a további természetfeletti eseményt. Ennek is nyilván csak Jézus a tanúja, hiszen ő a „célszemély.”

 

Ezeknek a jelenségnek is nagyon mély gyökerei vannak. Joel próféta a bőségről történt látomása után így jövendölt „azokban a napokban, vagyis amikor eljön a Messiás, kiárasztom Lelkemet minden testre.”[5]. Látomásában ugyanígy látta Izajás próféta is: „Vessző kél majd Izáj törzsökéből, hajtás sarjad gyökeréből. Az Úr lelke nyugszik rajta.”[6] Egy másik helyen, hasonlóképen kiáltotta a jövőbe, amit Jézus első názáreti fellépésekor magára vonatkoztatva idéz„Az Úr lelke nyugszik rajtam, mert az Úr kent föl engem. Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, és meggyógyítsam a megtört szívűeket.”[7]

 

Isten Lelkének a kiáradása Jézusra jelezte, hogy most valami egészen új kezdődik, amelynek kezdeményezője és erőforrása a Jézusra, mintegy galamb formájában leszálló, és az őt betöltő Szentlélek. Most is, mint a világ teremtésekor is „Isten lelke lebegett az őskáosz fölött.”[8]Akkor valami egészen új indult el: létezni és kibontakozni kezdett az anyagi világ. Most is valami új indult el: Jézusnak eme misztikus beiktatásával messiási „hivatalába” megkezdődött a kegyelem ideje.

Ezt követően hangzott el a Messiást küldetésébe beiktató szó: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem.” Ez sem most hangzik el először az Isten ajkáról. Már Izajás által kinyilvánította „nézzétek, a szolgám, akit támogatok, a választottam, akiben kedvem telik. Kiárasztom rá lelkemet, hogy igazságot vigyen a nemzeteknek.”[9]Az eseményről később Keresztelő János így tett tanúságot „Láttam a Lelket, amint galamb alakjában leszállt rá a mennyből, s rajta is maradt.”[10]

 

Ami Jézusnak misztikus, tehát nem evilági rendjébe történt isteni beiktatásával történt, történik az általa rendelt keresztség esetében is. A megkeresztelt beiktatódik Isten gyermekeinek lelki közösségébe. A megkereszteltről levétetik a az ősbűn átka és lesz Isten gyermekei közösségének a tagja. 

 

Elárasztja a kegyelem, amelyről Szent-Gáli Kata így írt: