írta Weöres Sándor a Rongyszőnyeg című versében. Nincs ebben valami Istent gyalázó? Mert ugye mégiscsak ő a teremtő, a mindenható úr, aki kezében tartja a mindenséget, benne a parányi élőlényt, az embert. Ez igaz, de igaz az is, hogy „az emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon…”[1] Sőt, magát állította mintának elénk „tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű.” Ennek eredménye ígérete szerint „s megtaláljátok lelketek nyugalmát.”[2]

 

Istennél semmi sem öncélú. A Jézusban megnyilvánuló alázat sem. Ezzel is tanítani akar. Nem annyira a szavaival, hanem inkább mintát ad, követendő mintát. Meg azzal, hogy makacsul szeret. És talán felteszi magának a kérdést:

 

 

Emberré lett a Fiú, „aki öröktől fogva az Atya ölén van”[3]. És én a porszem ember nem vagyok más, mint, aki Krisztusát „hétszer és hetvenszer megalázza”. És mégis valahogy így szól:

 

 

Minden szavával, minden példabeszédével „lázadó fáklyaként” fénylik a gonoszság sötétjébe. Teszi ezt azért, mert pontosan tudja, ha ezerszer és százszor meg nem bocsát, ha nem világit bele az emberi mocskok sötétjébe, az Istenkép – embert örökre elnyeli a gonoszság tömény sötétsége.

 

Végtelen egyszerű mintát tett elénk Jézus a mai evangéliumban. Két ember ment föl a templomba imádkozni. Az egyik a pökhendi, az öntelt, az Istennek számlát benyújtó. Az, aki nem átallja kimondani, hogy azért ad hálát, mert „nem vagyok olyan, mint a többi ember”. A másik a mellét verő, bocsánatért esdeklő, a bűnét beismerő, az új élet - utat kereső, a közvélemény számára a nulla, a senki, a megvetett, de aki mégis ki tudja mondani „bocsáss meg nekem, szegény bűnösnek”.

 

A farizeus és vámos imáját Isten értékeli. Vagyis csak az egyikét, a vámosét, „ez megigazulva, igazzá nyilvánítva ment el”, és csak annyit tesz hozzá „szemben a másikkal.”

 

Mindebből az derül ki, hogy az Isten másképpen értékeli az élet dolgait, mint az ember.

 

Temetéseken sokszor búcsúztatja az elhunytat valaki a baráti, vagy munkahelyi körből. Ilyenkor megfogalmazódnak a földi életből eltávozott emberi értékei, teljesítményei, úgy ahogyan azt a kortárs ember látja. Hallgatva ezeket a nekrológokat, az életet, munkásságot méltató beszédeket, bizony belém hasít, vajon hogyan értékeli az elhunytat az Isten?

 

Én hiszem és tudom, hogy Isten nem marad meg az emberlét felszínén. Mélységes mélyen bele lát annak legmélyebb bugyraiba. A mit, a miért és hogyan - ba. Mert belénk lát és nagyon szeret, talán, mint apró morzsákat összeszedi, összerakja azokat a pillanatokat, döntéseket, amikor a halandó ki tudta mondani „Istenem bocsáss meg nekem, szegény bűnösnek.” Mint a vámos, a közutálatnak „örvendő” tisztviselő. Mert Isten előtt az ember nem utálatos, legfeljebb a bűne, ha makacsul ragaszkodik hozzá.

 

Három évvel ezelőtt, ugyanezen a vasárnapon hangzott el ez a példabeszéd. Ennek tükrében akár lelkiismeret vizsgálatot is lehetne tartani a tekintetben, hogy ki milyen irányba kormányozta emberi életét. Ki tudtuk - e, ki mertük - e mondani a vámossal „Istenem, bocsáss meg nekem, szegény bűnösnek.” Jézus ma újra elénk tette ezt a példázatot, mintegy új lehetőséget nyitva kinek, kinek.

 

Érdemes eltűnődni azon, hogy mire is vagyunk büszkék?

 

A minap volt nálam a pécsi orvostudományi egyetem nyugalmazott professzora, egyébként sejtbiológus, s a kérdésemre hogy vagy? Mi van veled? Nem tudományos eredményeit sorolta fel, hanem elmondta, hogy a világ melyik szegletében élnek a gyermekei, de büszkén hozzá tette, 12 unokája van. Nem dicsekvésképpen, hanem szívből jövő örömmel. Nem úgy kezdte, hogy „hála Isten nekem 12 unokám van, nem úgy, mint sokaknak, akik bár megtehetnék, de egyet sem vállalnak”. Megosztotta az örömét, hogy sokszoros nagypapa lehet. Gyermekeiben, unokáiban Isten ajándékát, és életének folytatását látja. Pedig akár büszke is lehetne rájuk. Nem az volt, hanem hálás a Mindenhatónak.

 

Eljátszottam a gondolattal, hogyan mondaná el Jézus ma ezt a példabeszédet.

 

Talán valahogy így.

 

Két ember ment be a templomba imádkozni. Az egyik idős volt, a másik fiatal. Az idős imádkozott magában: Isten! „Hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember. Könnyelmű, vagy mint pl. ez a fiatal is. Pillanatnyi hangulata mozgatja, csavarog és mulatozik, ahogyan kedve tartja. Én egész életemben tiszteltem nevedet. Naponta imádkozom gyermekeimért és unokáimért.”

 

A fiatal pedig, még az utolsó padig sem mert előre jönni, az előtérben megállva, csendben csak ennyit mondott: "Isten, látod milyen üres és léha az életem. Légy irgalmas hozzám."

 

Vagy így:

 

Két ember ment be a templomba imádkozni. Az egyik buzgó hívő volt, a másik lanyha. A buzgó hívő felemelte a kezét és így imádkozott:„Isten, dicsőítelek Téged, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, amolyan látszathívő, vagy mint ez a lanyha is. Böjtölök, itt vagyok minden vasárnap a templomodban, naponta tanúságot teszek rólad az emberek előtt...”

 

A lanyha hívő távol állva, még fejét sem merte felemelni, így szólt:

„Tiszta szívet teremts bennem Istenem, és az erős lelket újítsd meg bennem.”

 

Vagy éppen így:

 

Két ember ment be a templomba imádkozni. Az egyik lelkipásztor volt, a másik vállalkozó. A lelkipásztor csendben így imádkozott: „Isten, hálát adok Neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember. Szolgálok neked, látogatom az időseket, megkeresztelem a gyermekeket, eltemetem a halottakat, néped gondja-baja a vállamon. Nekem a te ügyedre van gondom, és nem a pénzt hajtom, mint ez a vállalkozó is.”

 

A vállalkozó pedig fáradtan, fejét a padra hajtva így szólt:

 

Melyikünk tudja, mi lakik a másikban? Igazában egyikünk sem. Jézusról írta János evangélista „nem szorult rá, hogy valaki tanúságot tegyen az emberről; jól tudta ugyanis, hogy mi lakik az emberben.” [5] Egyikben is, a másikban is. Benned is, meg bennem is.

 

Én is világot hódítani jöttem,
s magamat meg nem hódíthatom,

 

csak ostromolhatom nehéz kövekkel,
vagy ámíthatom és becsaphatom.

 

Valaha én is úr akartam lenni;
ó bár jó szolga lehetnék!

 

De jaj, szolga csak egy van: az Isten,
s uraktól nyüzsög a végtelenség.[6]