A lengyel szent Fausztina szerzetesnővér, a múlt század második negyedében, látomásaiban párbeszédet folytatott Jézussal. A beszélgetéseket naplóban jegyezte fel. Innét tudjuk, hogy Jézus kívánsága, többek között azt volt, hogy húsvét első vasárnapja, vagyis a húsvétot követő vasárnap, legyen az ISTEN IRGALMASSÁG napja. Szent II. János Pál pápa 2000. április 30-án avatta szentté Fausztina nővért. Ugyanezen a napon a pápa kihirdette az Isten irgalmasság ünnepét az egész világra kötelezően a katolikus egyházban.

 

Az erre vonatkozó részlet Fausztina nővér naplójából.

"Azt kívánom, hogy a képet, melyet ecsettel fogsz megfesteni, húsvét után az első vasárnap ünnepélyesen áldják meg. Ez a vasárnap legyen az Irgalmasság ünnepe. (..) Kívánom, hogy az Irgalmasság ünnepe menedék és menekvés legyen minden lélek, főleg a szegény bűnősök részére. Ezen a napon megnyílik irgalmam mélysége, (...) Az a lélek, aki gyónáshoz és szentáldozáshoz járul, teljes bűnbocsánatot nyer, és mentesül a büntetés alól… A papok ezen a napon hirdessék a lelkeknek nagy és végtelen irgalmamat.''[1]

 

Jézus kívánságának megfelelően szóljon a mai igehirdetés Isten végtelen irgalmáról.

 

Istenről nem lehet azt állítani, hogy irgalmas. Isten maga az irgalom, mivel Isten azonos a tulajdonságaival. Bár a teljes szentírás Isten irgalmának a könyve, mégis legvilágosabban az Újszövetségben lesz nyilvánvalóvá a végtelen irgalom.

 

Isten háromszor nyilatkoztatta ki Mózesnek a saját Nevét. Ezeket úgy is értelmezzük, mint Isten vallomását önmagáról. Először így szólt: „Vagyok, aki vagyok”.[2] . Másodszor ezt mondta: „Könyörülök, azon, akin akarok, és kegyelmes vagyok az iránt, aki iránt nekem tetszik”.[3] Ezt erősíti meg az Isteni név harmadik kinyilatkoztatása is: „Uralkodó Úr, irgalmas és kegyes Isten, hosszantűrő, nagy könyörületességű és hűségű”[4]. A 103. zsoltárban még szebben ugyanez az üzenet Istennek önmagáról. „Az Úr irgalmas és könyörületes, szelíd a haragban és gazdag az irgalomban.”  És „ahogy az apa megkönyörül fiain, úgy könyörül az Úr azokon, akik őt félik”.

 

Ezt az isteni magatartást ültette be Jézus a követőinek, egyháza tagjainak a szívébe.

 

Jézus az irgalmas Isten arca. Szavaiból Isten irgalma szól, minden tettében Isten irgalma nyilatkozik meg. Jézus azt akarta, hogy követőinek is minden szavában, tettében és bármilyen megnyilatkozásában, Isten irgalma öltsön testet, amikor azt mondta „legyetek irgalmasok, amint a ti Atyátok is irgalmas!”[5]

 

A irgalmasság a boldogság egyik feltétele. „Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek.”[6] Mondta Jézus a Hegyi Beszédben. Ebben Jézus nem ígér mást az irgalmat gyakorlóknak, mint azt, amit már eddig is éltek, irgalmasságot. A többi boldogság esetében az ígéret valami többletet is tartalmaz, távolabbra mutat: akik sírnak, vigasztalást nyernek; a tisztaszívűek meglátják Istent. De mi többet tud adni Isten azoknak, akik irgalmasok? Az irgalom Isten teljessége és az emberek teljessége is. Az irgalmat gyakorlók már most Isten életét élik.

 

Az irgalom az emberi szív egyik legnagyobb cselekedete, amelynek forrása a szeretet.” írta Boros László teológus az irgalomról szóló elmélkedésében.[7] Így az irgalomnak sok arca van. Ahány emberi szó, ahány emberi cselekedet, ahány emberi tekintet, annyiféle az irgalom lehetséges.

 

Fulbert Steffensky német evengélikus teológusnak van egy érdekes írása, amelynek a címe A szeretet ára. Az írás arról szól, hogy a Bécsben született amerikai zsidó nőt, Ruth Klügert[8] gyerekként Theresienstadtba hurcolták, később pedig az auschwitzi megsemmisítő táborba került, ahol kiválogatták a 15 évesnél nem fiatalabb, erőteljes zsidó nőket, hogy más táborokban dolgoztassák őket. Ruth Klüger azonban mindössze 12 éves, cingár gyerek volt. Reménytelenül állt a foglyok sorában, amely lassan araszolt az SS-tiszt felé, aki vagy közvetlen megsemmisítésre, vagy egy másik táborba küldte a foglyokat. Élni, tovább c. könyvében Ruth Klüger így meséli el megmenekülésének történetét.

 

 

„Tizenhárom”, feleltem. Ő pedig határozottan a szemembe tekintve, nagyon nyomatékosan így szólt: „Mondd azt, hogy tizenöt vagy!”

Két perccel később sorra kerültem… A koromra vonatkozó kérdésre megadtam a döntő választ: „Tizenöt vagyok.” „De ez még kicsi”, jegyezte meg a férfi, élet és halál ura, nem barátságtalanul, inkább úgy, mint amikor tehenet vagy borjút mustrál az ember.

 

 

Abban a pillanatban a fiatal fogoly tettében, Isten irgalmának fénye ragyogott fel. Isten irgalma nincs időhöz,vhelyhez, korhoz, vagy valláshoz kötve. Minden ember szívében ott él a másokon való segítés vágya, amelynek a forrása az irgalom, még akkor is, ha ezt nem így fogalmazzák meg. Annak ellenére, hogy olyan társadalomban élünk, amikor bálvánnyá vált a saját boldogságunk utáni sóvárgás.

 

Esterházy Péter, a tavaly elhunyt író, aki inkább szabadelvű gondolkodásáról volt ismert, egyik írásában párbeszédet folytatott az Istennel. Idézem

 

„Az ima a szív emlékezetének gyakori ébresztgetése. Gyakrabban kell emlékezni Istenre, mint ahogyan lélegzetet veszünk. Irgalom Atyja, ne hagyj el. Hogyan tovább? Erre várok tőled választ, mert ez az én kérdésem. Úgy szoktál válaszolni, hogy nem válaszolsz. Szépen tudsz hallgatni, Uram. Ha kérdezlek, hallgatsz, és ha már nincs több kérdés, az lesz az igazi válasz. Mégis most azt kérdem, mi végre. Ki vagy Te, Uram, és ki vagyok én? Tudom, rossz kérdés. Engedj látnom. Árva szívem holt erét töltsd meg, égi Jóság.”[9]

 

Valami ilyesmiről van szó a mai vasárnapon. Árva szívünk holt erét töltsd meg égi jóság az irgalmas szeretet vágyával, amiből az irgalom cselekedeti fakadnak, hogy élhetőbb legyen az az önző világ, amelyben élünk.

 

 

 

---