Advent első vasárnapjának a témája volt, hogy milyentényezők eredményeznek hosszú, egészséges és boldog életet. Tettem ezt azért, hogy rávilágítsak arra a tényre, hogy az Isten boldogságra teremtett bennünket, nemcsak odaát a túlvilágon, hanem itt a földi világban is. Ezt a boldogságot keressük egész életünkben. Aminek szomorú eredménye, hogy bizony sokszor csak illúziókat kergetünk, afféle délibábokat. Amikor azt hisszük, hogy markunkban tartjuk a boldogság kék madarát, már el is illant, mint a buborék.

 

Ismertettem az amerikai Howard egyetem, mintegy 80 éve tartó kutatás programját, aminek a végeredménye: a jó emberi kapcsolatok tartanak hosszan és egészségesen életben, és ezek késleltetik a szellemi és fizikai leépülést. Ugyanakkor jobb előre jelzői a hosszú és boldog életnek, mint mondjuk pénz, a hírnév, a társadalmi pozíciók, IQ-szint vagy akár a gének.

 

Tettem ezt nemcsak azért, hogy más optikából próbáljam elmélyíteni advent titkát mindazokkal, akik itt a Kálvária templomban építik a jó Istennel való kapcsolatukat. De én a magam számára is fontosnak tartom, hogy teljes értékű életet éljek. Sokan megkérdezik tőlem, hogy minek köszönhetem szellemi, fizikai frissességemet 8 évtized után? Mindig azt szoktam mondani, mert jóban vagyok önmagammal, a környezettemmel és a jó Istennel. És lám, ezt most a tudományos kutatás visszaigazolta. 

 

Advent első hetének hétköznapjain, a hajnali miséken, az ötperces prédikációkban az önmagunkkal való kapcsolat mindössze négy alapelemét érintettem: fogadd el, fejleszd, figyeld és fegyelmezd önmagadat. A visszajelzésekből tudom, hogy ezek a gondolatok többeknek fogódzót adtak.

 

Advent második hetének hajnali miséin az egészséges, kiegyensúlyozott és ezért boldog emberi életnek egy másik dimenziójáról az embertársi kapcsolatokról lesz szó. Amit ma elmondok, ennek a felvezetője kíván lenni.

 

Az ember négy oldalról meghatározott, mert biológiai, pszichés, szociális, lény, aki nyitott a természetfelettire.

 

Mint biológiai lény, táplálkozik, pihen, élethez szükséges javak előállítását végzi, utódról gondoskodik stb. Mint pszichológiai lény, érzelmi, értelmi, akarati működése van. Mint szociális (társas) lényt a kis és nagy közösségek (család, iskola, munkahely stb.) jellemzik. Mint a természetfelettire nyitott lény pedog építi a maga Istenkapcsolatát, amely végül az emberlét kiteljesedése, beérése lesz. 

 

Ennek a hétnek hajnali miséin, az ötpercesekben, az embertársi kapcsolat egészséges megélésével szeretném közelebb hozni, hogy más dimenzióban is megértsük karácsony titkát. 

 

Az ember szoros kölcsönhatásban él környezetével, az őt körülvevő társadalmi és természeti környezettel. A létfenntartáshoz szükséges anyagok és ingerek felvétele és feldolgozása folyamatos bennünk. A szervezet folyamatosan alkalmazkodik, ami az életben maradáshoz elengedhetetlen.

 

Az ember teremtése okán társas lény, aki a másik emberrel való közösségben érzi jól magát, teljesedik ki élete. Gyönyörűen fogalmazza meg József Attila a Nem én kiáltok című versében „hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat”

 

Az ember közösségi mintára teremtett lény. A teremtés 6. napján mondta az úr „Teremtsünk embert képmásunkra”.[1] Az Isten nagy könyvének, a bibliának titkait felderítő szaktudósok fogalmazták meg, hogy az Istennek a többes száma, „teremtsünk” nem felséges többes, hanem ennél sokkal több. Jelesül az, hogy Isten maga is közösség, aki az isteni közösség mintájára teremtette meg a közösségi embert. Az Isten azért boldog, mert közössé, ahol egyik isteni személy sem tart meg magának semmit, hanem mindent átad a másiknak, és mindent megkap a másiktól. „Mindent átadott nekem Atyám”[2] Sőt „minden, ami Atyámé, az az enyém”[3], mondta Jézus. De ő is mindent átadott az atyának, amikor kimondta „ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem, ahogyan te”[4]. A Szentlélekre pedig azt mondta „az enyémből kapja, amit kijelent nektek”. Így az Isten mintájára teremtett ember is csak a közösségben lehet boldog, teljesedhet ki, bontakoztathatja ki értékeit. 

 

A bibliában az olvassuk, hogy az Isten olyan embert teremtett, aki férfi és nő. Idézem: „Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő… Ezért az Úristen álmot bocsátott az emberre, s mikor elaludt, kivette egyik oldalcsontját, s a helyét hússal töltötte ki. Azután az Úristen az emberből kivett oldalcsontból megalkotta az asszonyt, és az emberhez vezette.” [5]

 

Mély értelme van a bordából teremtés jelképes cselekedetének! Nem a férfi fejéből vett ki valamit, hogy fölötte uralkodjék, nem a lábából, hogy alacsonyabb rendű legyen, hanem a szíve tájékáról kivett oldalbordájából alkotta meg az asszonyt, hogy egyenrangú és hozzá közel álló társa legyen. Hangsúlyozza ezzel, hogy eltérő tulajdonságaik ellenére mindkét lény azonos értékű, amit szépen fejez ki a magyar nyelv fele-ség szava: a házasságban élő két ember, két fél, akik együtt alkotnak egy Egészet.

 

Ennek a lényegét kifejező ábrázolását lehet látni, a montreali székesegyház mozaikján. ATeremtő Ádámhoz vezeti Évát, aki örömmel fogadja társát, feléje lendülnek karjai és így szól: „Ez már csontomból való csont és testemből való test: asszonyembernek neveztessék, mert emberből vétetett”. Az alakok elhelyezése is kifejező. Kettejük között Krisztus áll, aki egyiket a másiknak ajándékozza. 

 

A közösségben való lét már a megtermékenyítéssel kezdődik. Maga a fogamzás is „közösségben” történik, amikor a női petesejtet megtermékenyíti a férfi ivarsejt. És ez folytatódik tovább az anyával való közösségben a magzati élettől kezdve egészen addig, hogy hozzátartozóitól körülvéve elbúcsúzik az ember ettől világtól, hogy belépjen a megdicsőültek nagy közösségébe.

 

Chinmoy indiai filozófus írta „A társadalom olyan, mint egy család. Ha a család minden tagja tökéletessé válik, akkor a család békében, fényben és harmóniában úszik. A közösség fejlődése az egyéni fejlődésből indul ki.”[6]

 

Az ember saját maga, a környezete és Isten erőterében bontakozik ki. Éppen ezért egyáltalán nem mindegy, hogy milyen a kapcsolatunk emberi környezetünkkel. Az ember is, mint minden élő szervezetet csak az őt körülvevő környezetben vizsgálható. Kölcsönhatásban van vele, a létfenntartáshoz szükséges anyagok ingerek felvétele és leadása folyamatos. A szervezet alkalmazkodása is folyamatos, az életben maradáshoz elengedhetetlen. – fogalmaz a tudomány.

 

És a költő?

 

„Mint folyó medrében a kövek,

s alakot...”[7]