A tegnapi nappal hivatalosan véget ért a Szent Márton jubileumi év, amikor is hivatalosan emlékezett Savaria – Szombathely népe a város szülöttéről, Mártonról, a szentről… Arról a szentről, akinek híre – neve - életszentsége átragyog a századokon, évezredeken, átlépi az országhatárokat. Születésének 1700 évfordulóját ünnepelve, több mint 10 ezer zarándok kereste fel városunkat Európa minden tájáról, hogy leróják tiszteletüket Szent Márton előtt, és iránymutatást kérjenek tőle, hogyan találják meg az Istent, a mai idők zűrzavaros szellemi összevisszaságában.

 

Talán megérintette sokak lelkét, hogyan is kezdte Márton? Aki, mint Sulpicius Severus a tudós és történész, a szent kortársa, de társa is a Marmoutiers-i remeteségében, a vele való beszélgetések alapján nyugodtan megfogalmazhatta, hogy Márton

 

„gyermeksége szinte első éveitől kezdve Isten szolgálatára vágyódott. Már tízéves korában szülei akarata ellenére egy templomhoz menekült, és kérte, hogy katekumen lehessen. Majd csodálatos módon teljesen Isten szolgálatára adta magát, és midőn tizenkét éves lett, a pusztába kívánkozott.”

 

Mindennek alapja a vágyból fakadó keresés… Istenre is csak az talál, aki vágyódik utána, aki valahol a lelke mélyén érzi, csak e titokzatos vágytól hajtva találhatja meg életének értelmét, azt a másikat, de nem ember másikat, hanem az emberi szóval ki nem fejezhető szeretetet, magát az Istent.

 

Márton, már gyermeksége első éveitől érezte magában ezt a vágyat. Ezt nem az apjától, a kemény, kardforgató apától tanulta. Nem is az anyai szeretet ültette el a lelkében. Ez a vágy egyszerre csak ott volt, maga sem tudta hogyan, a gyermek Mártont megérintette a kegyelem. A szíve közepébe maga az Isten ültette be.

 

A kegyelemtől megérintve, és a körülményektől hajtva „egy templomhoz menekült.”.Örök talány marad, miért kellett egy 10 éves gyermeknek menekülnie, és éppen a templomhoz? De ez már nem Savariában történt, hanem Ticinumban, az Észak – Itáliai városban, amit ma Páváinak hívnak, ahol ekkor családja élt. Csak az menekül, akit üldöznek. Hát a gyermek Mártonnak is menekülni kellett, talán a kegyetlen zsarnok apa elől, aki mindenképpen katonai karriert szánhatott a fiának.

 

„Majd csodálatos módon teljesen Isten szolgálatára adta magát, és midőn tizenkét éves lett, a pusztába kívánkozott. Követte volna vágyát, de éveinek csekély száma megakadályozta tervét, lelkét azonban remeteségek vagy templomok foglalkoztatták, és már gyermekkorában azon elmélkedett, amit később alázatos buzgósággal megvalósított.”

 

Ki látott már ilyen gyermeket, akit tíz – tizenkét évesen nem a játékok, a kalandok, a korának megfelelő dolgok foglalkoztatnak, hanem a magány, a csend, a pusztaság…

 

Apja a 15 éves gyermeket a légióba kényszerítve akarja „józan észre téríteni.” De Mártonnak, a milánói testőr iskola kadétjának a szívét, valami egészen más erő feszíti: az Isten… Saját akaratából, 20 évesen megválva katonaságtól tanító mestert keres.

 

Emlékeiben egy nagyszerű ember képe él. Hiláriuszé, Poitiers püspökéé. Mint Julianus császár testőre elkísérte uránt a galliai Beziers – zsinatra, ahol tanúja lehetett annak, ahogyan Hiláriusz püspök kiállta a szentírás helyes értelmezése mellett. Ez a püspök megvallotta Jézust, ahogyan 325-ben a niceai zsinat megfogalmazta „Isten az Istentől, valóságos Isten a valóságos Istentől, született, de nem teremtmény, az atyával egy lényegű és minden általa lett.” Szemben a korabeli tévtanítókkal, akik az állították, hogy Jézus egy közönséges ember, akinek Isten rendkívüli erőt adott.

 

Tőle akarok hitet tanulni, ettől a hitelős embertől, gondolhatta a császári testőr…

 

A 20 éves ifjú megválva a császári testőrségtől „elment Hiláriuszhoz, Pictavium (Poitiers) város püspökéhez, akinek Isten titkaiban való hite miatt ekkoriban csodálatos híre volt, és nála is maradt egy ideig.” Szívében ekkor csak felerősödhetett vágy: ezt keresem, így akarok élni.

 

Aztán jönnek Márton életének a kudarcai, apja ellenállása térítő szándékának, a vesztes küzdelmek a tévtanítókkal. Menekülni, valahova, a csendbe, a magányba, ahol csak Isten van és ő… Egymás után találja meg a magány helyeit, Gallinaria szigetét, a Ligugé – i csendet, míg végül földi életének végleges helyét, Tours városa melletti Marmoutiers – t. Itt él a csendben, az imában, püspökként is az elszigeteltségben, béke és nyugalom van.

 

Végre, végre… sóhajt fel Márton… Egyedül lehetek. Hallhatom a folyó csobogását, a szél zúgását… De itt sem maradhatott egyedül. A belőle kisugárzó isteni fény oda vonzotta a nemesebb, szebb életre vágyódókat… Gazdagokat és szegényeket egyaránt, akik Mártonnal akartak élni, Mártontól tanulni…

 

Efféle vágytól vezérelve jött el ide a híres és gazdag, arisztokrata származású Beaurdaux – i ügyvéd is, Sulpicius Severus, akiben, mint megvallotta „már régóta élt a vágy már erősen élt bennem az a szándék, hogy megírjam az életrajzát. Tőle magától tudakozódtam, amennyire kérdezni lehetett, másrészt azoktól értesültem a történtekről, aki tanúi voltak vagy tudtak róluk.” Akit Márton „alázattal és milyen szívélyesen fogadott”

 

Miről beszélgetett ez a két ember hónapokon keresztül? A gazdag ügyvéd és a szegény Márton. A gazdag ügyvéd, így emlékezett rá: „Nem beszélt velem másról, mint arról, hogy mennyire fontos elhagyni a világ csábításait, és korunk terhét, hogy Jézus Urunkat szabadon és akadálytalanul kövessük.”

 

Őszintén bevallja, bár a tollforgatás és a csavaros észjárásnak a mestere, mégis „tetteit ugyanis valamennyire szavakkal is ki lehet fejezni, de őszintén szólva benső életét, mindennapi viselkedését és mindig az égre tekintő lelkületét: soha semmiféle beszéd nem fogja tudni kifejezni.”

 

Mivel töltötte Márton az idejét?

 

 

Most már talán valamennyire sejthető, miért volt Márton annyira hatékony és eredményes a munkájában. Mert az imádság révén folyamatosan Istennel töltődött. Benne nem egy emberre, hanem magára Istenre leltek. Ezért keresték meg sokan és, inkább vállalták a primitívnek tűnő életformát vele, csakhogy mellette lehessenek, tanuljanak tőle.

 

„Márton kis cellát ácsolt magának fából, és a testvérek közül sokan ugyanezt tették, a legtöbben azonban a felettük magasodó hegy üreges szikláiban készítettek maguknak remetelakot. Majdnem nyolcvan tanítvány élt ott, akiket a szent mester példája nevelt.

 

Mióta ez történt Európa népe átlépte a második évezred küszöbét is. És most, Márton, szinte a semmiből jött elő, merült fel a múlt ködéből, hogy Európa népeinek újra megmutassa az utat az Isten felé.

 

A kérdés csak az, hogy felfigyel - e ennek a vén kontinensnek a népe a Márton hozta Isten -  üzenetre?