A szomorú szívvel bandukoló, csalódott szívű tanítványok történetét egyedül Lukács evangélista őrizte meg az utókor számára, aki, mint maga is bevallja „mindennek utána jártam…”

Elmúlt immár a legszebb nap is,
Az alkony ráborult a tájra,
Úgy mennek ők Emmaus felé,
Mint két könnyes, szomorú árva.

Egymást nézik vigasztalanul,
Hallottak valamit, mely csodás,
De köd borong a lelkük előtt,
És minden csak puszta látomás.[1]

Amíg ezt a két jó embert nyomasztották a porba hullt remények, merthogy „azt hittük ő váltja meg Izraelt…”, a mai embert másféle gondok nyomasszák… Talán ilyesfélék

Infláció, az árak az egekbe szöknek, egyre nehezebb a megélhetés…
Tele vagyunk feszültséggel otthon…
A férjemmel, a feleségemmel nem értjük meg egymást
Daganatos beteg lettem
Egy csődtömeg az életem
16 éves a fiam, lányom… Nem értjük meg egymást… Nekik semmi se jó, mindent megkérdőjeleznek… És nem utolsó sorban,
Damoklesz kardjaként fenyeget a háború réme…

A sötéten látó ember úgy gondolja, igazában az vigasztalná meg, ha pont az ellenkezője lenne mindennek.
Az árak újra alacsonyak lennének…
Ha nem lenne bennünk feszültség…
Ha békében, egyetértésben és kölcsönös szeretetben élnének férj és feleség, a kamasz és szülei…
Ha az a halálos daganat eltűnne
Ha béke lenne a nemzetek között…

Jézus nem az emberi életet változtatta meg, mintegy varázsütésre, hanem nekünk adta a lehetőséget, hogy kezeljük, gondozzuk. Persze nem úgy, mint a mesében varázsütésre, hanem kemény munkával, főleg jó döntésekkel.

A világunk, az emberek, a szomszédok, a családok, a munkatársak, az egészségügy, a politika meg minden élethelyzet olyan, amilyenné mi emberek tettük, tesszük.

Amit elrontottunk nekünk is kell jóvá tenni. Jó döntéseket kell hozni. Jó döntésből jó fakad, rossz döntésből rossz.

Jó döntést hozni nem könnyű dolog. Ahogy a német mondás tartja: „Wer hat die Wahl, hat die Qual”, szabadon fordítva, a döntés gyötrelemmel jár.

David J. Liebermann amerikai pszichoterapeuta, író.[2] szerint döntéseink 90%-a érzelmi alapú. A logikával már csak ezeket támasztjuk alá.

Ezért van, hogy mi emberek csak a magunk látószögéből látjuk az élet dolgait.

Az ősszülők bűnét értelmezve a teológia, az Istennel, Isten üzenetével foglalkozó tudomány azt tanítja, hogy az ősbűn következtében az emberben valami megroppant, merthogy „értelme elhomályosodott, akarata rosszra hajló lett”.

Itt van pl. ez az ukrajnai véres háború. A szakértők szerint világ államaiból mintegy 30 támogatja, 150 pedig ellene [3]van.

Hogy melyiknek van igaza? Amelyik békét akar… mondja a pápa.

De igaza van Cseh Katalin erdélyi költő és írónőnek:

Néha úgy érzem, hogy Isten is
elhagyott, nemtörődöm, mellőz,
máskor ott áll az éjszakámban,
nem siet, marad, hosszan elidőz,
mert lelkemben kihunynak csillagok,
de mindig újabbak gyúlnak;
jelzik-e s meddig irányát
a végtelen belső útnak?[4]

Te is, én is néha úgy érezzük, hogy „Isten is elhagyott”. De ő nem hagy el soha. Gondoskodik róla, hogy újabb és újabb „belső csillagok” gyúljanak és mutassák az irányt azon a végtelen belső úton.

Isten nem hagy soha, vígasztal és segít jól dönteni. Ezt most nem csupán, mint evangéliumi tanítást mondtam, hanem ez az én személyes tapasztalatom is.

Nekem mindig segít, ha le tudom csendesíteni a belső zűrzavart, hogy észre vegyem azt „belső csillagot”, és meghalljam azt titokzatos, nem tudom honnét jövő „belső hangot”. Erről a hangról biztosan tudom, hogy nem okosságom, nem is tapasztalatom, hanem azokon túl egy másik hang, amely mindig biztos, mindig szilárd, és mindig biztos irányt mutató.

Az Emmauszba menő tanítványok ki sem láttak a bánatból, de elmondták annak az idegennek, ami a szívüket nyomta. Az „idegen” pedig felfedte az események mélyebb összefüggéset, mint, amit felszínen érzékeltek.

Ez a titokzatos idegen, aki mindig ott van melletted, mögötted, előtted vagy benned, mindig a lényegre tapint, aminek eredménye lángolni kezd a szív, mert a tisztán látás öröme tölti el.

Ahogyan Aranyosi Ervin fogalmaz a teremtő erő című versében:

Vágyam erejével, hitemmel teremtek,
hívom segítségül az isteni rendet!
Már előre látom, ahogy megérkezik,
nem is kételkedem abban, hogy létezik![5]

Ez a belső hang különösen felerősödik „templom csendes mélyén”, együtt az úrral, ugyanazzal, mint aki Kleofás és társa mellé szegődött.

Ha engeded, hogy melléd szegődjön neked is lángolni fog a szíved, és ha leülsz vele egy asztalhoz, az oltár asztalhoz, te felismered őt a kenyértörés misztériumában.

Ha csendes templomba időzöl vele …

Ha kinyítod szívedet neki…

Ő jelezni fogja a merre és meddig „irányát a végtelen belső útnak”.

Az ima az a telefon, amellyel jelezhetjük a mennyei irányító toronynak hova zuhantunk le.

Az imádság Isten adatbankjának jelszava, kódja, amellyel behatolhatunk a szívéhez.

Az imádság az az antenna, amivel ráhangolódhatunk Isten hullámhosszára, amellyel venni tudjuk adását, hangját, jelzését, üzeneteit

Nem azért imádkozunk, hogy Isten kioktassuk szükségleteink felől, hogy megpuhítsuk, netán Istent akaratunkhoz igazítsuk, hanem hogy a mi akaratunkat igazítsuk Istenhez. Nem annyira beszélgetés, mint inkább hallgatás, pontosabban odahallgatás.
Ha sírunk, szemünk tele könnyel:
Ő odajön mellénk vigaszul.

Bejön házunkba ismeretlen,
Megtöri nékünk a kenyeret,
Sebhelyes kézzel felénk nyújtja
Az új, győzelmes életet.[6]

okéatya