Nem a nyüzsgés, hanem a "semmitevés" viszi előbbre az Isten ügyét

Az egykori varsói gettó falán lehet olvasni ezt a feliratot:

 

 

Ki írta oda, nem lehet tudni. Nem is ez a fontos, hanem az üzenete, amely a reménytelenség világából jött. Abból a világból, ahonnét egyenes út vezetett a földi poklok egyikébe, Auschwitzba, Birkenau-ban, vagy bárhová eme szörnyűséges helyek közül.

 

Sokféle szemmel láthatjuk a körülöttünk lévő világ dolgait. A szeretet, a szomorúság, a reménység, a bizalom, a megértés szemével stb. ám, ha az anyagi világon túlra akarunk látni, oda csak a hit szemével tekinthetünk be.

Mi emberek hajlamosak vagyunk, ha beborul az ég, azt hinni, hogy megszűnt a nap létezni. Pedig ott van a felhők felett. Olyan is van, amikor annyira észemberek vagyunk, hogy csak azt hisszük, amit megfoghatunk a kezünkkel, amit érzünk, amit meg tudunk érteni az eszünkkel.

 

A múlt vasárnapnak a témája volt a születésétől vak ember szeme világának a visszaadása, és rácsodálkoztunk a csodára. Aki még soha nem látott, most lát. Tárgyakat, embereket, virágokat, fákat, házakat, mindent. Mindent, ami az emberi szemmel belátható és érzékelhető.

Jézus nem ált meg a testi szem gyógyításánál, gyógyította a lélek szemét is akkor, amikor egy másik, az emberi szemmel nem látható, de mégis létező világra nyitotta ki a születésétől testi vakságban szenvedőt.

 

Hogyan is volt?

 

„Amikor Jézus később, amikor már látott, találkozott vele, megkérdezte tőle „hiszel az Emberfiában?” „Ki az, Uram, kérdezte az ember, hogy higgyek benne?” „De hisz látod, felelte, ő beszél veled.” Erre felkiáltott: „Hiszek, Uram!” s leborult előtte. Ekkor történt meg a lélek vakságának a gyógyítása. Kettős gyógyítás történt, a test szemének és a hit szemének a gyógyítása.

 

Ma ismét egy csodának lettünk a tanúi. A negyed napja halott és eltemetett Lázár feltámasztásának az eseményével a hit szemének látásélességét fokozta Jézus, hogy minden eddiginél többet fedezzünk fel Isten emberi szemmel nem látható világából. Márta, az elhunyt Lázár testvére kételkedett, amikor Jézus megparancsolta, hogy vegyék el a követ a sírtól, mire Jézus csak ennyit mondott. „Mondtam már neked, hogy ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét!” A végkifejlet, „a zsidók közül, akik Máriához jöttek, sokan hittek Jézusban, miután látták, amit cselekedett.” A rendkívüli események megtapasztalásával Jézus sokakban nyitotta meg a hit szemét.

 

A hitét gyakorló ember számára folyamatosan élesedik a belső szem, a hit szeme, és mélyebben látja az Isten dolgait. Idézet a múlt vasárnapi szentbeszédből „a vasárnapi szentmisén való részvétel, a szentségekhez járulás, az imádság, Isten akaratának elfogadása, a szentírás olvasása, és még sok ás alkalom, betekintés lehet Isten csodálatos világába. Nem más ez, mint a természetfeletti világba belelátó szemünk működésének életben tartása.”

 

A hit révén az Isten szemével láthatjuk az eseményeket, és felfedezhetjük azt a tervet, amelyet rólunk, másokról, sőt az egész teremtett világról alkotott.

 

A feltámasztása után Lázár nem szól, nem beszél. De vajon mit gondolhatott, mit mondhatott volna? Talán olyasmit, amit némely költők a feltámasztott szájába adnak. Egy költő a Lázár aggodalma. című versében úgy fogalmazott, hogy Lázár a földi halállal azt élte meg, hogy szabad, és mindenki másnak, akik a földön élnek, a lelke még ott van a halál sírkamrájában. Ezért kiált ált odaátról

 

 

Az élet folyamán meg kell tanulni, látni a hit szemével! De nem az okos ember hozzáállásával, hanem a gyermek rácsodálkozó hitével. Ahogyan Jézus mondta „ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába.”[2] Vagy ahogyan Pál apostol az általa alapított korinthusi közösségnek írta „a mi mostani, könnyű szenvedésünk ugyanis a dicsőségnek igen nagy, örök mértékét szerzi meg nekünk. Ha nem a látható dolgokra figyelünk, hanem a láthatatlanokra. Mert a látható: ideigvaló, a láthatatlan pedig örökkévaló.”[3]

Szent Ágoston a 4. - 5. század határán élő hittudós fogalmazta meg ezeket a gondolatokat: „Ha Jézus test szerint köztünk maradt volna, akkor testi szemünket többre becsülnénk lelki szemünknél. De ő tudja, melyik szem a jobb; azért tűnt el testi szemünk elől, hogy lelki szemünkben a hitet felkeltse. … Hogyha hiszünk, lelki szemünknek jelen van… Ezért senki sem szomorkodjék, hogy ő a mennybe ment és itt hagyott minket. Ő velünk van, ha hiszünk benne.”[4]

 

Gárdonyi Géza a Földre néző szem Égre néző lélek című írásában életbölcsességeket fogalmazott meg. Ebben olvastam.

 

 

Ilyesmi az Írás szava is, útmutató az Örökkévalóság felé.

 

Juhász Gyula költőt is megragadta a feltámasztott Lázár története. A vers szerint Lázár megtapasztalta a földi életet, és már belekóstolt az örök életbe is. Ezért a feltámasztása után, a földi életről, ahova Jézus szava visszaparancsolta, így beszél „ez az élet nem kell már nekem” mert a halál utáni életből visszajötten, nincs már jelentősége a földi életnek:

 

 

 

 

 

 

A minap hallottam a Kossuth rádió katolikus félórájában egy beszélgetést az újonnan kinevezett kaposvári megyéspüspökkel, Varga Lászlóval atyával. A riport még évekkel korábban készült. A beszélgetés ama részében, ahol arról volt szó, mi viszi előbbre az Isten ügyét, meglepő választ adott: nem a nyüzsgés, hanem a semmitevés. Aztán kifejtette, csak emberi szempontból látszik semmittevésnek, ha az ember minden nap hosszabb időt szép csendben eltölt a templomban az oltáriszentség előtt. Ő megtette, és azt érzékelte, hogy Jézus átvette a munkát olyan eredménnyel, amit ő álmában sem gondolt.

Mert, aki kiteszi magát az Oltáriszentség kegyelmi kisugárzásának, az attól kezdve a hit szemével nézi az eseményeket, tervezi a jövőt, Jézusra bízza azt, alakítsa Ő. Az eredmény jobb lesz, mint amit legszebb álmainkban valaha is elgondoltuk.

 

 

---