"Meglátni ŐT, megsejteni s NEVÉT csodálva ejteni!"

s tükröz… Van ennél szebb tükör?[1]

 

Valamikor a negyvenes évek elején, hogy eljusson Isten üzenete az egyháztól elszakadt munkássághoz, Suhard, párizsi bíboros érsek Henri Godin és Yvan Daniel a mnkásifjúság lelkipásztorai javaslatára párizsi misszó címmel megalapította a munkáspapok intézményét.[2] Ennek a lényege, hogy a felszentelt papok nem a hagyományos plébániákon végeznek papi munkát, hanem, megfelelő kiképzés után gyári, dokk, vagy bányamunkásként dolgoznak, ahol nem tudják, hogy ők kicsodák. Csak bizonyos idő után fedik fel magukat, amikor már megnyerték a munkások bizalmát. Teszik ezt azért, hogy az egyháztól eltávolodott munkások bizalmát megnyerjék, és hiteles legyen előttük Isten üzenetének a hirdetője. Tették ezt abban a reményben, hogy a közülük valóktól, jobban elfogadják Isten üzenetét. Később Róma betiltotta a működésüket különböző okok miatt.

 

A hatvanas évek végén alkalmam nyílt belekóstólni a munkáspapok életébe. Látogatóban jártam Németországban a Ruhr vidéken, ahol megismerkedtem Fritz-el, egy domonkos rendi munkáspappal, aki bányászként dolgozott. Kérésemre, látni akarva az ő papi tevékenységének a színterét, és természetesen saját felelősségemre, eltölthettem vele egy műszakot egy szénbányában, többszáz méter mélyen a föld alatt.

 

Ami először újnak, izgalmasnak és érdekesnek tűnt a föld felszínén, odalent, több száz méterre a odalent, egyre nyomasztóbbá vált. Függőleges aknán ereszkedtünk le a bányába, teljes bányász felszereléssel. Ő elment valamerre, ahol dolga volt, engem pedig ott hagyott, igaz csak pár órára, szénfejtő bányászok között. Ekkor éltem át életemben először a teljes kilátástalanság állapotát. A szénfejtés zaja, a szénpor, a szűk hely, a bányalámpák gyenge világossága, a velem nem törődő szénportól fekete emberek, az az érzetet keltették, hogy most a föld mélyén, be vagyok zárva, ahonnét nem tudok szabadulni. Vágytam a szabad levegőre, a fák, füvek, kék ég és a házak látványára.

 

Valami hasonlót ehhez élhetett át az a születésétől vak ember, akivel, a mai evangélium elmondása szerint, Jézus találkozott. Isten csodaszép világának a látványa nem létezett számára. A szavak a színekről és formákról nem jelentettek neki semmit. Koldult, mert betevő falatra szüksége volt.

 

Meglátva a vak koldust, a Jézus körülvevő emberek azon kezdtek vitatkozni, hogy vajon ki vétkezett, ő, vagy a szülei. Úgy gondolták, s ez benne volt az akkori idők gondolkodásában, hogy a testi fogyatékosság Isten büntetése valakinek a vétke miatt. Meg is kérdezték Jézustól, hogy ő vétkezett-e vagy a szülei? Jézus válasza meglepő. „Sem ő nem vétkezett, sem a szülei, hanem Isten tetteinek kell megnyilvánulniuk benne.” Azután minden kérés nélkül nyálával sara csinált, bekente a vak szemét, elküldte, hogy mosakodjon meg a Siloe forrás vizében. A vak megtette, és megnyílt a szeme.

 

Olyan világban élünk, ahol, ha nem is annyira a fizikai, bár a szemorvosi rendelők mindig zsúfolásig tele vannak, sokkal inkább lelki - szellemi vakság lesz egyre erősebb. Ez talán azért van, mert szellemi környezetünk arra kényszerít bennünket, hogy csak horizontálisan nézzük a világot, ne tekintsünk fel az égre, és ne is tegyünk fel ilyesféle kérdéseket, „na, és mi van azon túl? A látható, az űrhajóval bejárható világon? Még azon túl is, ameddig a szem lát ember alkotta műszerek segítségével?” A látható, az érzékeinkkel megtapasztalható világon túl? Sokak életritmusa, ellustult gondolkodása, belefeledkezése az anyagiakba, az információ özönbe, képes az embert szellemileg és lelkileg vakká tenni.

 

Tudomásul kellene vennünk, hogy a tudomány minden fejlődése dacára, megismerésünk korlátozott. A technika szédítő fejlődése elkábít, és azt sugallja: ez minden, ez a te világod, ebben érezd jól magadat. Sátáni gondolat ez, amely, mint egy titokzatos kéz, le akarja takarni a látásunkat. A tudomány eredményei is azt sugallják, hogy az ember lassan ura lesz a természet erőinek. Aztán egy földrengés, egy cunami, vagy akármilyen más természeti és emberi felelőtlenségből fakadó katasztrófa rádöbbent, hatalmas erők működnek, amelyeket nincs hatalmunkban megállítani.

 

A vakság állapota ez, a szellemi és lelki vakságé…

 

Úgy adatott, hogy a Magyar Tudományos Akadémia egyik korábbi elnökével, Vizy E. Szilveszterrel hozott össze az élet Budapesten. Kis társaság volt együtt, ahol papok és világi tudósok, a tudomány és a hit kérdéseiről beszélgettünk. Vizy E. Szilveszter hívő ember volt. Elmondta, hogyan éli meg a tudás és a tudatlanság állapotát. Képzeljük el, mondta, hogy a tudás, az ismeret, egy folyton táguló gömb, amely annál nagyobb lesz, minél többet tudunk. De minél több lesz a tudásunk, annál nagyobb területen érintkezik az ismeretlennel, azzal, amit még nem ismerünk.

 

Két lehetőség van, folytatta, vagy a fantáziánkkal behatolunk oda, amit nem tudunk. Ezt tették az emberek Jézus Krisztusig. Nem volt olyan őskori lelet, magasabb szintre eljutott kultúra, amely, az ember természetfeletti vágyából fakadóan, meg ne alkotta volna a maga Isten – világát. Így volt ez addig, amig el nem jött valaki odaátról, és ez Jézus Krisztus, aki, aki hiteles tanúként nyitotta fel az ember szemét Isten természetfeletti világára, amelyet az ősbűn okozta vakság okán, képtelen volt látni.

 

Igazában ekkor értettem meg, hogy a tudomány csak az anyagi világnak a dolgait fedezi fel. Isten világára Jézus Krisztus nyitotta meg az ember szemét.

 

A föld mélyén rekedt bányászok, hosszú idő után elveszíthetik látásukat, mert a szemüket nem érik ingerek. Valahogy így van azokkal is, akik nem nyitogatják szemüket a természetfeletti világ felé. A vasárnapi szentmisén való részvétel, a szentségekhez járulás, az imádság, Isten akaratának elfogadása, a szentírás olvasása, és még sok más alkalom, betekintés lehet Isten csodálatos világába. Nem más ez, mint a természetfeletti világba belelátó szemünk működésének életben tartása.

 

 

A mai szentmise evangéliumában Jézus nem csak a született vak segítségére sietett, hanem a mi segítségünkre is. Nyitogatja a szemünket, hogy felismerjük, ő az, aki világosságot, fényt, melegséget és szeretetet hozott zord világunkba. „Amíg a világban vagyok, világossága vagyok a világnak”[4]. üzeni ma Jézus és hozzáfőzi: „Én vagyok a világ világossága. Aki engem követ, nem jár többé sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága”[5].

 

A saját érdekünkben érdemes Jézus fényében látni önmagunkat, és látni a világot.

 

 

---