"Annyiszor akartam már beszélni veled, de nem hagytál időt nekem."

A feltámad Krisztussal való találkozás a gyógyulás útja. A lélek gyógyulásáé. Ezt élte át az a két ember, akinek a történetét úgy ismerjük, az Emmauszi tanítványok. Lukács evangéliuma csak az egyik nevét említi, akit Kleofásnak hívtak. A csalódás okozta élmény gyötörte a lelküket. Csalódtak, mert várakozásaik, reményeik, jövőképük, amelyet a názáreti Jézusra építettek, romokban hevert. A názáreti Jézust keresztre feszítették, meghalt, eltemették, nincs tovább. Ettől kezdve nekik sincs jövőképük.

 

Ez a fajta keserűség saját életük kudarcai okán, talán nincs tőlünk sem távol.

 

Miért mentek Emmauszba, a Jeruzsálemtől légvonalban mintegy 24 km-re fekvő helyiségbe? Erről nem szól Lukács beszámolója, de a helyzetből és lelki állapotukból lehet rá következtetni. Minden bizonnyal haza mentek, ahonnét a Názáretből származó rabbi reményt keltő tanítása, kimozdította őket. A csalódás, a reményvesztettség űzi most őket otthonukba. Úgy számolnak, hogy estefelé érkeznek meg, a sötétség beálltakor, így majd nem kell az otthon maradottak kárörvendő pillantásával találkozniuk. Meg aztán ott legalább tető lesz a fejük fölött, és most ez a legfontosabb.

 

Valamiképpen mindannyian, életünk folyamán akár többször is, átéljük ezt az élményt. Az élet válságainak, mélypontjainak tapasztalatai hasonlóak. És ilyenkor menekülni szeretnénk valahová, ki hova tud… haza, vagy éppen a magányba, az egyedüllétbe, most mindenki hagyjon békét, egyedül akarok lenni állapotba. A minden összeomlott élmény minden ember életében elkerülhetetlenül előfordulhat. Talán ez az oka, hogy az emmauszi tanítványok iránti rokonszenvünk még ma sem veszített vonzerejéből.

 

Az egész életünk út. Kinek-kinek meg van a saját, személyes életútja a fogantatás pillanatától az életből való eltávozásig. Ha évek múlásával visszatekintünk életünk különböző útszakaszaira, látjuk abban bizony voltak, tévutak, kerülő utak, egyenes utak, de voltak benne zsákutcák is, a „nincs tovább” élménye.

 

Ezek az utak nemcsak külső események voltak, hanem belső életutak is, élmények, tapasztalatok, amelyek aztán leszűrődtek, letisztultak. Erre mondjuk, ha a mai eszemmel láttam volna akkor. … De hát nem azzal láttunk…

 

Az emmauszi tanítványok útja inkább szökés és kapkodó elutazás volt ez, mint átgondolt elhatározás, és most az úton vannak, fedél nélkül, új partot keresve.

 

Ekkor történt valami. Melléjük szegődött AZ ISMERETLEN. A lépteit sem hallották, egyszerre csak ott volt velük és megkérdezte „miről beszélgettek egymással útközben?’’ Kérdezni sem kellett volna, mert rájuk volt írva a csalódottság.

 

Ha olyan emberekkel hoz össze az élet, akik életük mélypontjain vannak, rendszerint csak közhelyek jutnak az eszünkbe. Ilyesfélék lesz ez még másképpen, a felhők felett mindig süt a nap, fel a fejjel, ne csügged, meg ilyenek. Ha mélyebb kapcsolatban vagyunk vele, megöleljük, megfogjuk a kezét, együttérzően a szemébe nézve, mintegy átvesszük a fájdalmát.

 

Jézus úgy képes vigasztalni a sötét órán, mint senki más. Mint, ahogyan tette most is, a Jeruzsálemből Emmauszba vezető úton. Az lsten meglepő módon akkor lép az ember mellé, ha az élete nullpontjára érkezett. A szenvedései pedig a végsőkig igénybe veszik erőit, és már semminek sem látja az értelmét. Pedig mikor úgy gondolja ez ember, hogy messze eltávolodott tőle, akkor van hozzád a legközelebb.

 

Jézus akkor szólal meg segítő szavával, amikor a legnagyobb szüksége van rá, mint most is, az Emmauszi tanítványok esetében.

 

A biblia írónak egyik őstapasztalata, hogy nincs az a történelmi, vagy személyes élethelyzet, amelyben ne lenne jelen az Isten.[1]A Kivonulás Könyve pl. arról tudósít, hogy Isten védő, óvó, utat mutató felhőben vezette népét a rabszolgaságból az ígéret földjére. Minden megjelenése, minden látomás, amit átéltek a próféták, vagy az Istentől kiválasztott személyek a történelem folyamán, arról tanúskodik, hogy minden félelem és kiúttalanság közepette Isten gondviselése körülöleli az embert. Neki semmi sem fontosabb, mint az, hogy erőt adjon, mert bírnunk kell a harcot vitézül. Isten nem szüntet meg kegyetlen helyzeteket, de erőt ád, hogy képesek legyünk „a jó harcot megharcolni.”[2]

 

A jó harcot kivétel nélkül mindenkinek meg kell harcolni. Ebben Jézus sem volt kivétel. Az Olajfák hegyén, amikor mintegy előre átélte a megalázó ítélet és a kereszthalál gyötrelmét, így imádkozott „Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely! De ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied!” Megjelent neki az égből egy angyal, és megerősítette.”[3] Bármennyire az örök Atya öröktől szeretett fia volt, mégis végig kellett neki járnia a gyötrelmek útját. Ennek ellenér érvényes volt rá, és érvényes minden idők emberére, amit Jeremiás próféta könyvében olvassunk „örök szeretettel szerettelek, azért megőriztem irántad irgalmasságomat.[4]

 

Martin Gurtl-nak van egy csodálatos imája. Hadd adjam most át neki a szót.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

---