"A világ is csak vele fényesűl, az örömtől, aminek neve sincsen"

az örömtől, aminek neve sincsen.[1]

 

Egy héttel Pünkösd után ünnepeljük Szentháromság vasárnapját, amely liturgikus évünk leghosszabb szakaszának nyitánya. Ez az időszak egészen advent első vasárnapjáig tart. A ma az önmagát kinyilatkoztató Isten legmélyebb titkával szembesülünk: a Szentháromság Egy Istennel, aki Krisztusban, mint megváltó és szabadító Isten mutatkozott meg előttünk, hogy általa üdvözüljön a az ember és üdvözüljön a világ. 

 

Az ember, mint gondolkodó és mindennek az értelmét kereső lény, kultúrtörténetének tanúsága szerint mindig arra törekedett, hogy képet alkosson Istenről. Sőt, mi több, szinte kézzelfoghatóvá akarta tenni Istent, ezért minden ókori civilizáció, megalkotta a maga Isten elképzelését. Ez kisértés ma is létező erő, csak nem Marduknak hívják, hívják, mint az ókori asszírok Kr.e. 3 évezredtől, nem is Zeusznak, mint a görögök, nem is Ámonnak, mint az egyiptomiak, vagy Jupiternek, mint a rómaiak, hanem divatnak, autónak, pénznek, stb. Vagy ahogyan Szent Pál fogalmazott a Filippi közösségnek írt levelében, vannak, akiknek „Istenük a has”.[2] Mindenkinek az az Istene, aki, vagy ami, a legfontosabb az életében.  

 

Xenophanész, görög filozófus, a Kr. e. 6. században már keserűen szemére vetette honfitársainak, hogy „saját képmásukra formálják isteneiket”, és gúnyolódva hozzáfűzte: Ha a teheneknek, oroszlánoknak, vagy lovaknak vallásuk lenne, akkor magától értetődően tehénnek, oroszlánnak, vagy lónak képzelnék saját isteneiket.

 

Ám azzal, hogy Isten belépett a történelembe, ez a folyamat új irányt kapott. Most már nem arról van szó, hogy ember képére alkotott Isten, hanem fordítva, Isten képére alkotott ember. 

 

Az embert az Istent alkotó törekvésében a lelke mélyéből felfakadó felismerés vezette, hogy valakinek kell lenni, aki hatalmasabb, mint ő, akinek a kezében összpontosulnak a világmindenség végtelen erői. Valakinek kell lenni, akit az ember áldozatokkal segítségül hívhat, hogy álljon az ügye mellé. Igazában az Istenről alkotott kép akkor kezdett tisztulni, amikor az Isten megszólalt, és vallott önmagáról. 

Istennek ez az önmagáról történő vallomása, az ő belső titkának feltárása nem máról holnapra történt. Évezredeken át jöttek az impulzusok, a belső fények, élmények és tapasztalatok, amelyekben Isten feltárta önmagát. Ennek okmánya, vagy akár úgy is mondhatjuk hiteles jegyzőkönyve a biblia, a szentírás. A biblia 72 könyvében Isten feltárja az ember előtt, hogy kicsoda ő, ki az ember, mi az emberi élet értelme. De beszél arról is, hogy a tapasztalati világon túl létezik egy másik világ, a lélek és szellem világa, ahol nincs gyász, könny és fájdalom, ahova meghívást kapott minden ember. 

 

Amit ma hittel vallunk, hogy egy az Isten, aki az Atya, a Fiú és Szentlélek, Jézus által vált egészen nyilvánvalóvá és egyértelművé a gondolkodó ember számára. Jézus úgy adta parancsba, hogy az őt elfogadókat az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében kell megkeresztelni. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek kifejezések külön-külön elhangzanak ugyan Jézus ajkáról, de együttesen csak itt kaptak említést. Működésükre vonatkozó utalások viszont számos helyen előfordulnak a szentírásban. Jézus a Szentlélek erejében fogant, megkeresztelkedésekor befogadja a Lelket, aki a pusztába viszi őt. A végső vonatkozási pont Jézus életében mindig az Atya, követőnek életében pedig minden kezdeményező, erőt adó és beteljesítő a Szentlélek maga.

 

A három név említése nem véletlenszerű mozzanat. Szerepe, hogy határozott irányt szabjon a megkeresztelt ember életének, aki, a keresztség révén elválaszthatatlan kapcsolatba kerül mindhárom személlyel, amikor Jézussal által belép az Isteni élet erőterébe.

 

Úton járó telefonálók nem egyszer tapasztalják, hogy beszélgetés közben egyszerre csak megsiketült a telefon. Ilyenkor azt mondják, itt nincs térerő, mert megszűnt a kapcsolat folytonossága. A hitetlenné váló embernél ugyanez a helyzet áll elő, megszűnik a háromszemélyű egy Istennel annak a kapcsolatnak a folytonossága, amely elkezdődött az alámerítéssel, a kereszteléssel. 

 

Hatalmas újdonság Jézus tanításában, hogy míg az írástudók azon fáradoztak, hogy a legpontosabb magyarázatát adják az Írásoknak. Ezzel szemben a tanítványok a Jézust vállalók lelki formálásán dolgoznak, életformát, életszemléletet tanítanak, amelyben a tanítások csupán eszközök. 

 

Jézus, aki Isten belső életéről tett tanúbizonyságot, világossá tette előttünk, hogy Istent nem a földi uralkodók mintájára kell elképzelnünk. A földi uralkodók lehetnek szentek, kényurak, pazarlók, diktátorok. Istent semmiféle földi kép mintájára nem lehet elképzelni, mert Isten egészen más, mint itt a földi világban bárki és bármi.

 

Jézustól tudjuk, hogy bár egy Isten van, de ez az egy Isten szeretetközösség, az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek a szeretetközössége. Jézus arra hívja az embert, hogy lépjen be az isteni személyeket átjáró szeretet áramába és életével tegyen tanúságot Isten túláradó szeretetéről. 

 

Vannak dolgok, amiket nem is annyira megértenünk kell, mint inkább átélni. A gyereknek soha eszébe nem jut azon törni a fejét, hogyan is van az, hogy apa és anya szeretik egymást… Nem megérteni akarja, hanem egyszerűen benne lenni az apa és anya szeretet áramában. Ez az az éltető közeg, amely biztosítja számára a kiegyensúlyozott érzelmi életet, felismeri az emberi kapcsolat szépségét és megtartó erejét. 

 

Nem történik semmi más, mint az, amit Isten akkor indított el, amikor az ember teremtése előtt kimondta, „teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá… Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket.”[3]

 

Jézus végül is nem tett mást, mint elénk élte és elénk tárta azt szeretet életformát, amely az Isten belső élete, és ahova meghívott mindent embert. 

 

A régi latinok így mondták, nomen est omen, magyarul, a név kötelez. Talán ennek a változata a 18. századból származó francia mondás „noblesse oblige”, amelynek szó szerinti fordítása a „nemesség kötelez”, amelyet ma már inkább így szoktuk mondani, a „név kötelez”. Eredeti jelentése szerint A nemes embert társadalmi rangja arra kötelezi, hogy nemes, erényes módon viselkedjen, és példát mutasson. Keresztényi mivolta pedig arra hívja, hogy benne éljen a három személyű egy Isten szeretet áramában.

 

A költők mélyen látó emberek s úgy bánnak a szavakkal, hogy mi szellemi gyalogjárók, csak a suhanásukat érzékeljük. Ezért idézek most is egy verset, amely mélyebben kifejezi a lényeget.

 

Neveltetésem okán templomban
térdepeltem, ahol Isten a tanár,
ittam a tisztesség minden szavát.
Jöttek-mentek az évek, de hol van

már az a hamvas arcú kicsi lány?
Megyek az Úr által kijelölt úton,
kitaposott ösvényen, keresztúton.
Mögöttem tragédiák, valahány

gyűrt emlék, előttem ágyat bont a köd.
A név kötelez, esküt tettem rád,
nem a megszokott sablont, hanem extrát,
az égben köttetett, mindent újraköt.
A név kötelez, a szívem templom,
mocskos cipővel belépni nem lehet.
/Nomen est omen= a név kötelez/[4]

 

Kaptunk egy nevet a keresztségben. Ezzel a névvel beírtak, nemcsak itt a földi anyakönyvben, hanem odafent is, abban az égiben. Aki beleszületik egy családba, az annak a családnak tagja. Összeköti őket a vérségi kötelék. Amikor megkereszteltek tagja lettél Isten nagy családjának, a Szentháromságnak. Az Isteni személyek szeretet közösségének. Ez a név kötelez. Mindörökre.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

---