Advent 3. vasárnapja

Adventi csend van.
Nincs hang, csak lélek-beszéd.
Adventi csendben
Lehullok, Uram, eléd.
Adventi csendben
 

Csak hitem kis mécse ég;
Adventi csend van.
Köröttem mély a sötét.

Adventi csend van…
Készül-e, mond, a szíved?
 

Adventi csendben
Gyümölcsöt hoz-e hited?
Adventi csendben
Szunnyadsz tán? Lámpád nem ég?
Adventi csend van…
Krisztus vár éretted még.[1]

 

 

Advent harmadik hetének a témája: kapcsolatom az Istennel. 

 

Ahogyan nincs két egyforma ember-kapcsolat, éppen úgy nincs két egyforma Isten kapcsolat sem. Mint ahogyan az emberi kapcsolatokat, az Isten kapcsolatot is mindenki másképpen éli át. A 3. adventi hét hajnali miséin irányt szeretnék mutatni, merre induljunk el, merre van az Isten. De úgy az oda vezető utat, mint magát az Istent, mindenkinek magának kell megtalálni.

 

Néhány tény. Isten „sokszor és sokféleképpen szólt a próféták által”. Majd így folytatódik „a végső napokban Fiában szólt hozzánk”, és a végkifejlet, emberré lett, „akit a mindenség örökösévé tett”.[2]

 

A kinyilatkoztatásból tudjuk, hogy Isten „képe mása vagyunk.” akinek terve van velünk. De azt is, hogy Isten, Jézus Krisztusban feltárta előttünk legbensőbb életét, szándékait, és terveit.

 

Gyönyörűen fogalmazza meg ezt a tényt Szombathely szülött Weöres Sándor:

Isten vendége vagy e világon!
mért nem hagyod, hogy a házigazda
minden termét sorra nyitogassa,
minden kincsét rendre megmutassa?

 

Napról napra sorra nyitogatja termét az Isten, különösképpen teszi ezt az ünnepeken és ünnepi időkben, hogy „minden kincsét rendre megmutassa.” Igaz, nem látványosan, fény, hang és szöveg reklámokkal, hanem csendesen. Csak aki képes arra, hogy elhallgattassa magában és maga körül a zajt, hallja meg az Isten szavát.

 

És ezzel szemben mi az emberi válasz? Sokféle, ahogyan Aranyosi Ervin fogalmazta meg, Hiteinkről című versében:

 

Van, aki nem hiszi, van, ki elfogadja.

Van, ki szívét-lelkét önként neki adja.

Van, ki tiltakozik, tagadva a létét,

van, ki még nem érti a teremtés egészét.

 

Van, ki könyvből tudja, s elhiszi, hogy élő,

van, ki nemcsak hiszi, tudja bennünk él Ő!

Van, aki imádja, van, ki megtagadja.

s van, ki elhiszi, hogy Ő a világ Atyja!

 

Akad, aki féli, s retteg életében,

akad, aki bábú az Isten kezében.

Akad, aki nem él, csak a sorsát tűri,

akad, aki róla azt hiszi, csak zsűri.[4]

 

Az Isten-kínálat piaca bőséges árukészlettel rendelkezik. Vallások tömkelege kínálja fel, mint egyedül igaz Istent. Amennyi vallás, legyen a történelmi, ó, vagy újabb kori, már rég letűnt, vagy egészen új, mindegyik egy fajta Isten elképzelést hirdet.

 

De melyik az igazi? Aki valamelyik vallásban nevelkedett, meg van győződve, hogy az az igazi. Aki meg Istent keresve rátalált valamelyikre, úgy gondolja, hogy megtalálta az igazit.

 

Gyönyörűen írta Márai Sándor „Hinnem kell benne, hogy a "madárka tolla se hull ki" az Ő akarata nélkül, de nincs jogom vaksi bizalommal mindent az Ő kezébe tenni le; Isten reám is bízta, hogy csináljam és igazítsam a sorsom. S csak ha vállalom ezt a feladatot, akkor segít.”[5]

Hogyan is mondta „Isten reám is bízta, hogy csináljam és igazítsam a sorsom. S csak ha vállalom ezt a feladatot, akkor segít.” Isten világában, már ami az Isten képére teremtett szabadakaratú embert illeti, semmi sem önműködő. Kinek-kinek meg kell találni a saját útját, mert mindenkit, időről időre, újra és újra, más és más kegyelemmel akar gazdagítani. Azzal, amire adott élethelyzetében legnagyobb szüksége van.

 

Simon András grafikus írta: „Isten nem tolakodó. A benned lévő űrt

nincs élő kapcsolat.”[6]

 

A kulcsszavak: űr, vágyakozás, élő kapcsolat. Aki nem érzékeli, hogy üres a lelke, akiben nincs vágyakozás, ott nem születhet meg az élő kapcsolat az Istennel.

 

Tavaly halt meg Eszterházy Péter író, aki inkább szabadelvűségéről, mint hitéről volt ismert. Egyszerű történet vessző száz oldal 2.-Márk változat című könyvében, a vergődő ember gyötrődését fogalmazza meg, aki egyszer lent, egyszer fent. Egyik mondata a végtelen bizalom, a másik maga a kétségbeesés. Azt gondolom, ebben benne van ő maga.

 

Az un. Márk-változatban egy kitelepítés története ötvöződik a Szent Márk írása szerinti evangéliummal. Az ország észak-keleti részére száműzött édesanya a második férjével él, mert első, zsidó férjét 1944-ben megölték. Az apa orvos és erős alkoholista. A nagyobb fiú, Péter író, mindent lejegyez, a kisebbik fiú ugyanakkor süketnéma, vagy legalábbis annak tetteti magát. Ő azért nem szól, mert magában folyamatosan imádkozik, úgy gondolja, hogy a csönd az imádság tere és neki ebben kell élnie. Valaki azt írta a Márk-változatról, hogy a szöveg egyetlen, hosszú imádság, és, mint a szövegben olvassuk, az imádságok az égben összeérnek.

 

„Gyáva a szívem. Az imák az Égben összeérnek Uram. Valahogy már késő. Nem tudom rád bízni magam. Noha nem akarom csüggedten tudomásul venni - se magamat, se a bűnösségemet, se téged. De be se akarok csapni senkit. Legföljebb téged. Az ima a szív emlékezetének gyakori ébresztgetése. Gyakrabban kell emlékezni Istenre, mint ahogyan lélegzetet veszünk. Irgalom Atyja, ne hagyj el. Hogyan tovább? Erre várok tőled választ, mert ez az én kérdésem. Úgy szoktál válaszolni, hogy nem válaszolsz. Szépen tudsz hallgatni, Uram. Ha kérdezlek, hallgatsz, és ha már nincs több kérdés, az lesz az igazi válasz. Mégis most azt kérdem, mi végre. Ki vagy Te, Uram, és ki vagyok én? Tudom, rossz kérdés. Engedj látnom. Árva szívem holt erét töltsd meg, égi Jóság.”[7]

 

Vannak helyzetek, amikor nem kell tenni semmi különöset, csak engedni, hogy „átöleljen az Isten”. 

 

 

Ilyenkor adventben jó lenne kimondani, és persze, ha lehet komolyan venni:

 

 

Ha ezt megérted, már benne is vagy az advent kellős közepében és elindultál az Isten felé.